â??Az idô gyógyítâ? mítosza

Volt már úgy, hogy úgy igazán összetörve ültél és csak üveges szemekkel néztél magad elé? Talán épp véget ért egy kapcsolatod, nem vettek fel álmaid egyetemére és egy szempillantás alatt porba hullott minden elképzelésed a jövôdet illetôen, vagy épp hatalmasat csalódtál egy igaznak vélt barátban.


 



De még gyakrabban olyan esetekben, amikor nem lehet semmi megnyugtatót mondani a traumát elszenvedônek, - pl. haláleset, erôszak, baleset- hangzik el az a vigasznak szánt mondat, hogy „Az idô majd meggyógyítja a sebeket.”.



 



Te pedig csak ülsz tovább üveges tekintettel és képtelen vagy felfogni a mondatot. Hiszen fájdalmad annyira elemi és elsöprô, hogy elképzelhetetlen, hogy ez valaha akár csak enyhüljön, nem pedig elmúljon teljesen. Aztán telnek a napok, hetek és hónapok. Azt veszed észre, ritkább jutnak eszedbe a történtek, kezdi visszanyerni a megszokott élet a maga terét és idônként még örülni is képes vagy dolgoknak. Ekkor feldereng a korábban hallott mondat és megállapítod: Lám-lám, valóban nem érzem már a fájdalmat, visszakaptam idôvel az életemet.



 



Mígnem egy nap történik valami, mert az élet már csak ilyen, mindig történik valami. Talán teljesen más szituáció, talán kísértetiesen hasonlít a korábbira vagy maga az esemény nem is indokolja, de Te ismét ott találod magad a fájdalom kellôs közepén. A múlt pedig elevenen hasít beléd. Ekkor rájössz: nem az idô nem gyógyít, csak tompít, elfed.



 











 



Sokszor hallom a kliensektôl konzultációkon, hogy ôk már túl vannak az adott eseményen. Aztán mikor elôvesszük, hogy szembenézhessen vele, néhány perc elteltével legördülnek az elsô könnycseppek és az sem ritka, hogy csillapíthatatlannak tûnô zokogásban tör ki.



 



És itt most egyáltalán nem csak nagy traumákra kell gondolnod. Mert a szülô halálától kezdve a Pisti másnak adta a piros rózsát, az oviban elvették a kedvenc macimat tôlem eseményéig széles a spektrum.



 



Nézzük meg részletesebben, mirôl is beszélek. Talán emlékszel még rá, mennyire szerettél rajzolni gyerekként. De ha körbenézel, a gyerekek körében nagy sláger a rajzolás. Tegyük fel, 3 éves vagy. Otthon vagytok, délután van és neked aludnod kellene, mondja anyu. Ott vagy egyedül, a csendes szobában és Álommanó még csak hírbôl sem közelít feléd. Egy ideig forgolódsz, elkezded dúdolni a kedvenc dalodat. Majd hirtelen megakad a szemed a zsírkrétákon. És innen már nincs megállás. Kimászol az ágyikóból, marokra fogod a zsírkrétáidat és úgy döntesz, az ablak alatti fehér falrész remek vászon lesz hamarosan megszületô remekmûvednek. Örömmel vegyes csodálattal nézed, ahogy megjelennek a színes csíkok markodban lévô eszközödtôl. Még egy vonal itt, még néhány kör ott és kész is az alkotásod. Egy pillanatra megállsz, gyönyörködsz benne, majd kirohansz anyuhoz, hogy ô is lássa, mit alkottál, biztosan örülni fog neki és meg dicsér. Anyu gyanakodva néz rád, mikor meglát, hogy te még nem alszol. És mikor belép a szobába, épp úgy áll el a szava, ahogy vártad. Csak épp nem az örömtôl és meghatódottságtól, hanem a dühtôl. Jól elfenekel, amiért tönkretetted a nem is olyan régen festett falat. Közli Veled, hogy többet ilyet nem akar látni. És miután lefektet az ágyadba, rád csukja az ajtót. Miközben Te hüppögsz és próbálsz megnyugodni, okos 3 éveshez méltón levonod a következtetést, ha örömmel kifejezem magam, akkor büntetés jár érte. Na persze nem pont ezekkel a szavakkal, inkább az érzet rögzül. És mikor találkozhatsz ezzel ismét? Például amikor a munkahelyeden lelkesen prezentálod a megoldási javaslatodat, ami egyedülálló, a fônököd pedig lehor, hogy ilyesmi hogy juthatott eszedbe.



 



Onnan tudhatod, hogy egy fájdalmas emlék már nem vetül rá a jelendere. Mint amikor egy heg megmarad, de akárhogy nyomkodod, már nem fáj. Ehhez pedig kevés az idô balzsama. Tudatos feldolgozást igényel.