Természetesen erre néhányan érzékenyen reagálnak, s jelenkori kilátástalanságban néhány probléma felvetése indokolt lehet. Itt azonban kívánatos elkülöníteni azt az esetet, amikor valaki az említett helyzetet egyszerûen megéli valaki, vagyis abba nem valamely egyéni kezdeményezés révén kerül – mint a tegnap csekély számú lázadója esetében.
A többség ezt az állapotot tényként fogadta el; különösebb gondot nem csinált belôle, sôt kötöttségek nélküli helyzetével meglehetôsen ostobán visszaélt. Amikor ôk azt állítják, hogy nem értik meg, az egyedüli válasz, ami erre adható, hogy nincs bennük semmi megértendô. S ha fennállna valamiféle normális rend, kizárólag egy dolog jöhetne szóba; rövid úton rendreigazítani ôket, ahogy a gyermekekkel szokás, amikor ostobaságuk terhessé, komisszá, s arcátlanná válik.
Bizonyos magatartásformák látszólagos antikonformizmusa (banalitásukról nem beszélve) egyébiránt egyfajta divatot, új konvenciót követ, aminek a fennen hangoztatott szabadsághoz természetesen semmi köze. Az évek múlásával, a szükség által kényszerítve, s leginkább az élet anyagi jellegû, gazdasági problémáival szembekerülvén, megadóan alkalmazkodnak a korunkat fémjelzô munkahelyi, termelô és társadalmi rutinokhoz, s ezzel a jelentéktelenség, a senkiség egyik formájából egyszerûen átlépnek a másikba. Itt nem létezik semmiféle probléma, ami megérdemelni figyelmünket.
Lázadásuk kiindulópontja, alaphelyzete nyilvánvaló. Vádolják a rendszert, amely jóllehet nem mutat totalitárius politikai formát, az életet elnyomja, a személyiséget megnyomorítja. Mégis itt lehet rámutatni a legjellemzôbb megkülönböztetô vonásra, azzal, hogy ôk nem egy pozitívumból kiindulva reagálnak, lázadnak – szilárdan ragaszkodva bizonyos fundamentális értékekhez. Mindezek súlyos fogyatékosságot takarnak, ellentmondást abban az értelemben, hogy az, aki annyira tart attól, hogy mások által meghatározottá, heterokondicionálttá váljon, egy sajátos sajátos értelemben ezt végül mégis elszenvedi, s éppen a szemközti oldalról, magatartásformáit – az állandó szinte kötelezô szembenállás jegyében – mindig a fennálló helyzet határozza meg. Pedig ha valaha, most igazán a szenvtelenség, a hûvös eloldódás lenne a legmegfelelôbb magatartás.
Az elôbbiek alapján egy lényeges különbségtételhez érkezhetünk el és folyamodhatunk. Léteznek értékek, melyek konformista jellegûek, igazolásuk szinte teljesen külsôdleges, társadalmi. Azért lettek ilyenek, mert eredeti alapjaik maradéktalanul elenyésztek. Más értékek viszont alapkövekként jelentkeznek, amelyek az ember számára szilárdságot, igazi tartást biztosíthatnak.
A bátorság, egyenesség, a becsületesség, a hazugságtól való idegenkedés, a képtelenség az árulásra, a minden alantas érdek, s szánalmas egoizmus felett állás ilyen jellegû értékek, amelyek egyfajta értelemben felette vannak mind a „jónak”, mind a „rossznak”, tehát nem erkölcsi, hanem ontológiai síkon mûködnek; mert létet adnak vagy megerôsítik azt, szemben a labilis, tünékeny, amorf természet képviselte állapottal. Itt nincs érvényben semmilyen imperativus. Egyedül az egyén természetes rendelkezése hozhat döntést.
Hogy egy hasonlatot használjak, a természet legalább annyi tökéletesen kikristályosított anyagot mutat, amennyi tökéletlen és a kristályosítási folyamat végéig el nem jutottat, málékony anyakôzetbe keveredve. Nyilvánvalóan nem fogjuk morális értelemben „jónak” nevezni az elôbbieket, „rossznak” az utóbbiakat. A valódiság különbözô fokairól, fokozatairól van szó.