Mert más az álarc, más a belsô világ, amit hordoztok. És ô már nem az, akit valaha ismertél. Talán te sem vagy az, de ô biztosan más lett. Látod kikristályosodott világát, és keresed azt a régi, kedves hangot és lényt, akit szerettél, és nem találod.
Az emberi jellemet típusokra osztó rendszerek nem véletlenül mutatnak rá bizonyos karakterekre. Az enneagram, az asztrológia, amik az önismerethez segítenek, sok-sok századnyi megfigyelést sûrítenek magukban és tükröt tartanak, hogy ha bizonyos alaptípus vagy, milyen külsô-belsô sematizmusokba fogsz beledermedni, és abban akár egy életet eltölteni.
Arcok, ál-arcok
Amihez körmünk szakadtáig ragaszkodunk, amiben nem szeretnénk semmi változást, az úgy ránk dermed egy idô után, mint a maszk. Mindannyian sematizmusokban élünk, ez ad keretet nekünk, biztonságot, de ha ezt öröknek éljük meg, akkor mindez álca, amit igaznak hiszünk. Ha ehhez a külsôségek megfelelôek, ha a "színpadi kellékek" mind megvannak (munkahely /vállalkozás, autó, nô/férfi, életstílus, siker, stb.) akkor nem is tudunk másokhoz kapcsolódni, kizárólag azokhoz, akik a mienkhez hasonló színpadon ücsörögnek. Tökéletesen tud ez mûködni, és nagyon is elhiteti, hogy a mi valóságunk az egyedül jó, és ami ezen kívül létezik… hm, létezik valami ezen kívül is?
Az álarctól megválni kockázatos. Mert mi van helyette. Mit lehet tenni, ha valami egészen mást kell kipróbálni, mint amiben eddig léteztünk. Ha az élet úgy hozza, hogy váltani és változtatni kell, hogy lehet ezt meg- és túlélni?
Mindenkinek van álarca, és egyik se minôségibb a másiknál. Ugyan, mitôl lenne kellemesebb egy kizárólag biotermékeket enni akaró álarc annál, aki csak a materialista tényekre, vagy a közösségi sorsra, vagy csak a lélekre, vagy csak a spirituális magasságokra esküszik, egyes-egyedül ezt éli és mindent, ami ezen kívül esik, megítél, lenéz és tagad. Az álarc gyönyörködik önmagában, jól elvan magával és a többi, hozzá illô álarccal, nem szeret változni, és elkülönül. Pedig...
Az álarc mögött örökösen változunk. Szokásaink, reakciónk kicserélôdik, átalakul. Minden percben mindannyian ugyanazon a folyamaton esünk át: megélünk egy helyzetet, ezzel kapcsolatban érzünk valamit, és szükségünk, igényünk van valamire, amit vagy megkapunk, vagy nem. Ez aztán tovább gerjeszti a folyamatokat, s egy szövevényes, láthatatlan hálót képez körülöttünk.
Az álcához tartozó kellékek státusz szimbólumok: a címek és rangok, autómárkák, hobbik, ételek és szokások, de van, akinél az ideológia és világnézet, vallás, vagy az elért eredmények, bizonyos ismeretségi kör megléte, lét- és magatartásformák (pl. az elitizmus, vagy a kisebbségi lét), amiket ha hirtelen elveszítenénk, és az eddigiektôl eltérô módon kellene boldogulnunk, megrendülne ez a felépített réteg, az image, szinte a végletekig jutna el a megsemmisülésben, és utána jó esetben elôbukkanna a meztelen én, aki semmi másra nem vágyik, mint, hogy szeressék, és szeretve legyen, sôt, szeretni akar és átéli, hogy szeretve van. Egy ilyen énvilág-romboláshoz nagyon fontos egy erôs háttér, ami lehet a hitben megélt transzcendencia, vagy pedig egy tanító személye, ami-aki az átlagoshoz képest egészen más minôséget hordoz, és képes az image-vesztést végig kísérni és abból a „vesztest” kisegíteni.