Ebben a cikkben az elsô eshetôséggel, tehát a külsô változtatással foglalkozunk. Ez önmagában nem ítélhetô sem rossz, sem pedig jó döntésnek. Valamikor valóban ez a legszerencsésebb választás. A döntés meghozatala magában hordozza azt a tényt, hogy a felek szembenéztek a problémákkal. Sokszor a két fél ekkor már nem képes egymás felé áramoltatni a szerelmet, nincsenek már türelemmel egymás iránt, hanem többnyire a fájdalmaikat élik meg.
Ezen a ponton a felek tulajdonképpen kilépnek a szerepviselkedésbôl. Ahelyett, hogy felismernék ezeket a viselkedésmintázatokat és kifejeznék a másik felé a belsô érzéseket, mindezt a másikra vetítik. Sokkal nehezebb felismernem a bennem lévô dühöt és a mögötte meghúzódó érzelmeket és megfelelô formába öntve kimondani partneremnek. Ehelyett az érzésemet kivetítem a partneremre, így saját érzésemmel kerülök szembe és szenvedek tôle.
Sokan élnek abban az illúzióban, hogy ha megszabadulnak a partnerüktôl, akkor elmúlnak a nyomasztó, fájdalmas érzések is. Ám ekkor szembesülnek azzal, hogy azok továbbra is megmaradnak és egyre nagyobb belsô nyomást gyakorolnak az egyénre. Legtöbben a feszültség elvezetésére különbözô módokat keresnek, ahelyett, hogy szembe néznének az érzéseikkel.
Így a magány lesz az, ami egyre elviselhetetlenebbé válik. Ekkor legtöbbször az egyik kapcsolat követi a másikat, vagy ismét elkötelezôdik az egyén egy kapcsolatban. És szembesül azzal, hogy mivel korábbi szerepviselkedésének gyökerei nem tárultak fel, az új kapcsolatban idôvel épp ugyanúgy vagy ellentétesen viselkedik. Lényegi változás nem történt.
Összefoglalva, a kapcsolat lezárásával kimenekülsz abból, hogy viselkedésed gyökerét megtaláld, így mély és lényegi változás sosem történhet. Tulajdonképpen nem akarod feladni a szerepviselkedésedet.