Fiatal felnôttként a szülôi házban

Napjainkban gyakori jelenség, hogy a fiatalok 20-35 évesen is otthon élnek a szülôi házban. A Sonda Ipsos kutatása alapján a 19-25 év közöttiek háromnegyede otthon maradt, nem költözött el, de tudjuk, hogy ez a jelenség a 30 év körülieket is érinti. Látjuk, hogy komoly tendenciát mutat, hogy a korábbi generációkhoz képest jelentôsen kitolódott az az önállósodás, és a családalapítás. Sokan a nehéz anyagi körülményekre hivatkoznak, mégis lelki okokra is joggal gyanakodhatunk.

 

Az okok, amelyekre gyakran hivatkoznak a fiatalok

Van, aki azt mondja, hogy amíg otthon lakik, könnyebben spórol saját lakásra, mert így csak a rezsi egy részét kell fizetnie. Általában anyagi könnyebbségre hivatkoznak az érintettek, sôt alkalmanként kivitelezhetetlen, lehetetlen helyzetként említik az önállósodást, az önálló egzisztencia megteremtését, saját lakás megszerzését, fenntartását, és mivel ez a hozzáállás nem segíti az elôrelépést, beleragadnak a helyzetbe.

 

A szülôk nézôpontja

Vannak szülôk, akik örülnek, ha a gyermekük minél tovább velük lakik, és ezt bár nem verbálisan, szavakkal kifejezve, de nonverbálisan, a tettekkel, a kiszolgálással, kényeztetéssel jelzik is a gyermekük felé. Úgy érzik, hogy kötelesek gondoskodni a gyermekeikrôl, amíg csak igénylik azt a gyermekek, és így akár kisgyerek szerepben is tartják a fiatal felnôttet. Valójában jogilag semmi sem kötelezi a szülôt arra, hogy eltartsa a keresôképes nagykorú gyermekét, hacsak nincs jelen olyan betegség, amely súlyosan gátolja a munkavállalást.

Sok szülô számára ijesztô lehet a gondolat, hogy a gyermekek kirepülése után újra ketten maradnak – illetve egyedül marad a szülô -, nehéz lehet újra megtanulni kettesben, vagy egyedül lenni, a gyermekek nélkül. Valódi kihívás lehet alkalmazkodni az új helyzethez és kialakítani az újszerû egyensúlyt.

Gyakran elôfordul az is, hogy a szülôk lelkileg megértek a gyermekük elengedésére, szeretnék látni kirepülni a fiatal felnôttet, segítik ôt, sôt talán már vágynak a nagyszülôszerepre, mégis egy fedél alatt élnek a gyermekeikkel, nincsenek eszközeik arra, hogy az élet természetes rendje szerint a saját lábára állítsák a már felnôtt gyermeküket.

 

Külsô és belsô konfliktusok

Az otthon élô fiatal felnôttek és szüleik között napi szintûvé válhatnak a konfliktusok a generációk közti különbség, és az önállóság próbálgatása miatt. Egy fiatal számára természetes, hogy meg akarja élni a saját akaratát, tudatosítani akarja a saját véleményét, gondolatait, meglátásait, és ezeket ki is mondja, képviseli, konfrontálja a szülôi véleménnyel. A szülôk gyakran hierarchia-szemlélettel, vagy a másik végletet mutatva, kényeztetéssel , teljes kiszolgálással reagálnak, így viszont a fiatal nem tanulja meg, hogy számíthat saját magára.

A külsô konfliktusok korábban az együtt élô generációknál kevésbé jelentkeztek, mert a fiatalok számára tekintélyszemélyt jelentett a szülô (ahogy a tanár-diák kapcsolatoknál is, amely hasonlóan változott).

Belsô konfliktusok jelentkeznek akkor, ha a gyermek úgy érzi, szeretne elköltözni, de ez nem elég erôs benne ahhoz, hogy komolyan tegyen érte.  Ilyenkor a kognitív disszonancia redukció következtében a cselekedet elnyomja, felülírja a gondolatot, mivel otthon marad a fiatal, úgy is kezdi gondolni, hogy számára ez a megfelelô.

 

Valódi okok

Bár fontos szempont, és nehezítô körülmény, hogy munkát találni akár több mint fél évig is eltarthat, sokan nehezen alakítanak ki párkapcsolatot, amely elôre vinné ôket, illetve szülôi segítség nélkül nehéz lakáshoz jutni. A valódi okok mégsem ezek.

Fontos különbséget tennünk a között, hogy 20-as, vagy 30-as éveiben lakik otthon egy fiatal felnôtt, és azt is fontos differenciálnunk, hogy még tanul, vagy már befejezte a tanulmányait.

A jövôkép hiánya, a céltalanság is visszatartó erô lehet, sajnos sok fiatalnál tapasztaljuk, hogy nincsen életcélja, úgy érzi, hogy az életének nincs értelme, így pedig nincs miért küzdenie, nincs egy pont, ahová szeretne eljutni, és csak vegetál a jelenben. Sajnos elôfordul az is, hogy vannak vágyak, mégis úgy érzi fiatal felnôtt, hogy nincs ereje elérni a célját, ezért nem is indul el a célhoz vezetô úton.

A lelki muníció, és a szülôvel való kommunikáció sarkalatos pontja annak, hogy egy fiatal meddig lakik otthon. A fiatal felnôttekre váró út hosszú és rögös. Hiszen az egész életünk a fejlôdésrôl szól, ehhez pedig energiabefektetésre van szükség. A szülôi házból, amely a biztonságot, kényelmet, anyagi könnyebbséget és akár érzelmi függést is jelenthet, az út a saját élet kialakításáig, családalapításhoz, magához a felnôttséghez, önállósághoz vezet. Az úton nélkülözhetetlen az önbizalom, felelôsségvállalás és a megküzdési stratégiák. Ha erôsítjük az önbecsülésünket, olyan helyzetekben is meg tudjuk állni a helyünket, amelyekrôl korábban azt gondoltuk, hogy elérhetetlenek. És fordítva: minél több „magas léc”-et ugrunk át, annál erôsebb lesz az önbecsülésünk. Ha nincs szárnypróbálgatás, hogyan tudunk repülni? A pillangónak sem könnyû megerôsödve kitörni a bábból, ahogy a gyermeknek sem könnyû a születés, és a személyiségünknek sem a fejlôdés. A nehézségek legyôzése, a problémákkal való szembe nézés stratégiákat és erôt ad a késôbbi helyzetekhez, kihívásokhoz.

A cél, hogy kialakítsuk magunkban mindazt, amit korábban a szüleinktôl kaptunk, már ne tôlük, hanem magunktól várjuk azokat az értékeket, hiszen mi is csak akkor tudjuk tovább adni gyermekeinknek, ez pedig az élet rendje. Az élet nem csak születésbôl és halálból áll. Hosszú az út a kettô között, de ez az út maga az életünk, és nem mindegy, hogyan éljük.  Ez hosszú és fáradságos munka, folyamatosan dolgoznunk kell rajta, de csak akkor élhetünk boldog és teljes életet felnôttként, ha a kinôtt gyerekszerepbôl kilépünk, ehhez gyakran a szülôk határozottságára és érzelmi támogatására van szükség. Nem megszakad a szülô-gyerek viszony, hanem átalakul és gazdagabbá válik, mint ahogy a párkapcsolatok is az évek múlásával és a családalapítással.