Az a véleményem, hogy az a nô a hülye és szemét önmagával(!) szemben, aki hagyja, hogy idáig fajuljon a helyzet. Egy nô ugyanis ebben a pillanatban szûnt meg nônek lenni. Egy általam igen nagyra becsült kortárs magyar költô kellô ôszinteséggel írta meg, hogy mirôl is szól ez az egész, ez a nagy hajsza… Baranyi Ferenc - Hajsza Csak épp megálltam. Beérsz. Természetes. Örök vagy. Az esztelen futással az ember néha fölhagy s megáll egy pillanatra szétnézni: jössz-e még? Bírod-e még a tempót? S nyugodtan áll odébb, meggyôzôdvén, hogy jössz még utána, mint az árnyék, odavet egy megállást s elégülten továbblép. Meddig bírod, ó meddig? Elég neked csak ennyi? Elég neked, hogy olykor megállok megpihenni?
Elég neked, hogy néha, elfáradván az útban, azért esek karodba, hogy magamat kifújjam s utána futni kezdjek más nôk, más vágy nyomán, megújuló erôvel, erôddel s - ostobán? Meddig bírod, ó meddig? Két éve, hogy követsz már, két éve, hogy kifulladt szerelmem néha megvár, mégis rohansz utánam. Rohansz, szíved dobog, mert jól tudod: idônkint úgyis megfordulok... Mi lenne, hogyha egyszer megállanál örökre? Mi lenne, ha mögöttem belevesznél a ködbe s nem érezném nyomomban holtbiztos követésed s eltûnnék egymagamban süllyesztôjén a térnek?
Biztos vagyok felôled, amíg rohansz utánam, de ha megállnál egyszer, megbénulna a lábam, akkor tudnám valóban: nélküled mit sem érnék, ha végképp nem lehetne nyomomban tudni Téged.... Futunk. Konok futással. Én elôtted - Te hátul. Te kétségbeesetten - én esztelen, galádul. Sokan futnak elôttem. Elôtted én futok. Ó irgalmazz magadnak! Állj meg! S megfordulok.