Hogyan lehet összehozni ezt a két össze nem függô, de kölcsönösen viszonos fajt?
Mondja-e azt a nô a férfinak: Csak rám figyelj. Így tudod valóra váltani, amit keresel. Tudom, mit keresel. Legyél velem, legyél teljesen velem, egy pillanatra se vedd le rólam a figyelmedet. Verekedd át magad a szeretetem labirintusán és találj meg. Ha megtalálsz, megtalálod azt, amit keresel, amit egész életedben kerestél. Ha egy nô tényleg ezt mondaná egy férfinak, a férfi teste az alakjának megfelelô lyukat vágna a falba, ahol keresztülszáguldott rajta, mivel nem tudta elég gyorsan kinyitni az ajtót!
Hogyan tudna egy nô meggyôzni egy férfit arról, hogy ezzel a kölcsönös viszonos beavatással valami nagy dolgot lehetne elérni; hogy ez a beavatás nem valahol a külvilágban, nem is mélyen önmagában, hanem a nôben van?
Több tízezer éve ez a nôk dilemmája, hogy hogyan értesse meg a férfival azt, amit a nô ösztönösen megérez a kölcsönös beavatás folyamatáról, anélkül, hogy reménytelenül összetörné a törékeny egóját. Mégis, egy nô hajlandó évekig nagyon türelmesen ülni és várni, hogy a férfi továbblépjen a nyughatatlan cselekvések, duma és izgalom állapotából, egy nyugodt állapotba, amelyben képes csak úgy ücsörögni és a nô mellett lenni; amelyben a figyelme abbahagyja a szüntelen kalandozást és teljes mértékben, abszolút a nôre irányul. A férfi, ha kész áldozatot hozni, egy különleges fajta alkímiai üzemanyaggá válhat, amit a nô méhének felmelegítésére kell használni, ami a beavatás szíve, és a megsemmisülése során a férfi teljesen elemésztôdik, megsemmisül, miközben a nô életre kel. Csak amikor a nô már életre kelt, akkor tudja feltámasztani a férfit. Mint Ozirisznek, neki is bíznia kell az ô Íziszében, felajánlva magát önzetlenül üzemanyagként a nô belsô tüzéhez, teljesen és hezitálás nélkül, anélkül, hogy tekintettel lenne önmagára, ugyanúgy, ahogy egy édesanya áldozná fel magát gyermekéért.
A férfinek meg kell tanulnia a nôtôl ezt intenzív szívszaggató imádatot, aminek következtében a nô a férfinek akarja magát szentelni, anélkül, hogy magával törôdne.
Egy nô tudja, hogyan kell a teljes figyelmét egy férfire összpontosítania. Ösztönösen tudja, hogyan kövesse a hangulatait és kedélyállapotait. ô mindig ott van, mindig a férfivel van. Tudja, mire van szüksége. Tudja, mit érez. Jobban ismeri a szívét, mint maga a férfi. Megtanulta olvasni ôt, mint egy könyvet. Ismeri a mozdulatait, testtartásait, hangját, hanglejtését és arckifejezéseit, a légzését. Még a legapróbb részlet is elárul valamit neki, és ô képes követni azt és vele lenni.
A férfi viszont, általában teljesen vak, ha a nô változásairól van szó. Nem látja és nem is láthatja a belsô hangulatait és külsô mozdulatait; nem tudja, hogyan kövesse ôt, hogyan olvassa, és általában nem is törôdik ezzel; az a véleménye, hogy a nônek kell követnie ôt, nem pedig fordítva. De ha a férfi szeretne beavatva lenni, mindenben követnie kell a nôt. Ha a nô pislog, neki is pislognia kell. Ha a nô boldog, neki is boldognak kell lennie. Ha a nô szomorú, neki is szomorúnak kell lennie. Ahogy a hangulatok összekeverednek, oda kell mennie, ahova a nô megy, azt kell tennie, amit a nô tesz, nem lemaradva, hanem mindig párhuzamosan. Fel kell adnia a nôért a lélegzetét, a szívét, az eszét, ragaszkodni hozzá, követni ôt, eggyé válni vele; egyként mozogni, egyként lélegezni, egyként gondolkozni, egyként érezni, egyként érzékelni, ösztönösen, ahogy a nô teszi. Meg kell tanulnia a nô legalapvetôbb titkát – ‘bárhová is mégy, oda megyek én is’. Amíg a férfi a képzelt külsô szabadságot választja, addig a jószágok életét választja, akik arra vannak ítélve, hogy egyik csillogó csábítástól a másikig vándoroljanak. Bárcsak a férfi tudná használni a teljes figyelmét…adni magát, ahogyan a nô tudja magát adni!
Lényegében, ahhoz, hogy egy férfi elérje azt, amit tényleg el akar érni, meg kell tanulnia egy nôtôl nônek lenni, és ugyanakkor, megtartani a józanságát, miközben elveszíti a nemi identitását és felfedezi, milyen is egy nô. Ha egy nô véghez akarja vinni a saját beteljesedését, találnia kell egy férfit, aki hajlandó behatolni a nô mély belsô titkaiba, azért, hogy elérjen egy igazi, komoly kapcsolatot. Az ilyen férfit hívják alkimistának. Szegény nô; nem mondhatja el, amit tud; hogy megvédje a férfi törékeny hiúságát, passzívnak kell látszania, várnia kell, nagyon óvatosnak kell lennie. Nem szabad megijesztenie a férfit. Csak akkor fedheti fel magát, ha a férfi már kitalált a labirintusból és megérkezett a nô barlangjába. Ekkorra a férfi már sokat veszített abból, amilyennek képzelte magát, mint férfi; a tûz már kiégette a nemi büszkeségét, és ô képes lesz úgy tekinteni magára és a nôre, mint ugyanannak az éremnek a két oldalára. Ez valódi hívogató utazás.
Hasonló módon, ha úgy tekintenénk önmagunkra, mint nôre, a beavatónkra, az igaz tanárunkra, és ha hatásosan ráirányítanánk a nyughatatlan, kalandozó figyelmünket, önmagunk életre kelne, ahogyan életre kel a nô, amikor a férfi figyelme ráirányul, teljesen, abszolút mértékben, állhatatosan.
Önmagunk mûveletlen. Magára van hagyva, passzív marad, és nem tesz semmit. Egyszerûen csak tovább fog létezni, türelmesen kivárva a dolgokat. Önmagunk biztosítja a motivációt a munkához. Érti a munka szükségességét. Amellett, hogy alvó állapotban akar maradni, arra is vágyik, hogy egy magasztosabb célt szolgáljon. Meglepôdhetünk azon, hogy valójában önmagunk az, aki iskolát keres. Önmagunk túl különálló, túl önelégült az ilyenfajta problémákhoz. Önmagunk furán viselkedik a mindennapi életben. Ahogy tanulmányozzuk a viselkedési mintáit, felfedezzük, hogy ezek a furcsaságok a düh és csalódottság jelei. Azért koslat a jelentéktelen dolgok után, mert ritkán engedjük meg neki, hogy az objektív funkcióját teljesítse. Ezekkel az átalakulásokkal egy idôben, önmagunk is átesik egy sor változáson. De ezek a változások nem mesterséges zavarok önmagunk viselkedésében vagy kondicionálásában. Ezt nem szabad módosítanunk a transzformációs folyamat visszafordításától félve. Ha csak egy kicsit is megbabráljuk önmagunkat, tönkretehetjük a transzformációs szerkezeti tulajdonságait és adottságait. Önmagunk megfigyelésében nem szabad ítélkezônek vagy bírálónak lennünk; pártatlanságra és elfogulatlanságra kell törekednünk. Nem azon dolgozunk, hogy önmagunkat megváltoztassuk. Nem mesterségesen kell megváltoznia, ha profitálni kívánunk a transzformációs potenciáljából. Meg kell értenünk, hogy ha közvetlenül megváltoztatjuk önmagunkat, akkor tudtunkon kívül megváltoztatjuk azokat a tényezôket is, amelyek az átalakulást lehetôvé teszik. Ez pontosan az ellenkezôje a személyes megerôsítési módszereknek. Ahogy hozzáfogunk a munkához, Önmagunk és önmagunk közötti viszony kicsit távoli és feszült. Az egyetlen akarat, amit érvényesíthetünk önmagunk felett, az a figyelem akarata, de ez az akarat gyenge, ezért folyamatosan arra csábulunk, hogy azonosuljunk önmagunk alvásával.
A mindennapi élet során megtanulunk figyelmet akarni, de figyelmet adni nem. Alapfeltételezéseket készítünk önmagunkról, amelyek végül szilárd meggyôzôdéssé válnak. Ha önmagunk nem felel meg annak, amit saját magunkról gondolunk, hazudunk magunknak azáltal, hogy még jobban elvonjuk a figyelmünket önmagunkról.
Az idônk véges, csak korlátolt idô áll a rendelkezésünkre, nem az egész életünk.
Mielôtt az átalakulás elkezdôdik, használnunk kell a figyelmünket, hogy tanulmányozzuk az átalakulás folyamatát és önmagunk felébresztésének módszereit. Továbbá, tanulmányoznunk kell a figyelem bevonásának módszereit önmagunk felébresztésének a folyamatába, a figyelem szüntelen jelenlétének módszereit, és aztán valahogy kifejleszteni az akaratot ahhoz, hogy a figyelmet önmagunkra irányítsuk. Általában nincs meg bennünk az akarat, hogy a figyelmünket szüntelenül önmagunkra irányítsuk. Egy bizonyos erôsségû figyelem kell ahhoz, hogy elérjünk valamilyen eredményt. Ahhoz, hogy elérjük ezt az erôsségû figyelmet, biztosítanunk kell magunknak egy külsô erôforrást; kölcsönözhetjük is azt az akaratot, hogy teljes figyelmünket önmagunknak szenteljük, ha valamit hozzáteszünk. Ezt a kiegészítô erôt, ami a szükséges extra akaratot biztosítja nekünk ahhoz, hogy a figyelmünket önmagunkra tudjuk összpontosítani, imádatnak hívjuk. Az imádat egy érzelmi alkotórész, de nem önmagunk érzelme. Ez egy felsôbb érzés, amit Önmagunkban lehet felébreszteni. Ez azonban feltételezi, hogy az érzelmi központ teljes mértékben mûködjön, nem az a karikatúra, amit általában az igazi érzelmi központunknak gondolunk, nem a szellemi központból kiáradó gépies visszaverôdések. Más szóval, mielôtt életre keltenénk önmagunkat, elôbb azt a központot kell életre keltenünk, amelyik általában az összes emberi lényben halott, az érzés központot. Feltételezzük, hogy Önmagunk, mivel spirituális, speciális felsôbb erôvel van felruházva, és sok bámulatos dologra képes. De az igazság az, hogy Önmagunk, a jelenlegi állapotában, eléggé korlátozva van. Csak két jellemzôje van: a jelenlét és az a képesség, hogy irányítsa és összpontosítsa a figyelmet. Ha elérjük azt, hogy a figyelmünk abbahagyja a szüntelen kalandozást, és ugyanakkor felülkerekednénk azon, hogy elégedettek vagyunk a helyzetünkkel a lehetséges evolúciónkat illetôen, akkor megtanulhatnánk önmagunkat transzformációs szerkezetként használni. Azáltal, hogy szándékosan közvetlenül önmagunkra irányítjuk a szüntelen figyelmünket, és követjük minden mozdulatát az imádat érzelmi erôsségével, szoros kapcsolatot alakítunk ki önmagunkkal. Meg kell tanulnunk szeretô szívvel megfigyelni nem csak önmagunk nyilvánvaló motor-központ tevékenységeit, de a hangulatait is, a gondolatait, a preferenciáit, és álláspontjait, tulajdonságait és gyengéit, amivel dicsekedhetünk, és amit inkább figyelmen kívül hagyunk. Hogyan figyelhetjük meg önmagunkat a rendületlen figyelmünk merev tekintete alatt, ha nem szeretjük azt, amit megfigyelünk? Hogyan fogunk egyáltalán emlékezni arra, hogy a teljes figyelmünket önmagunkon tartsuk, ha nem bilincsel le minket önmagunk, és nem vagyunk tele hálával minden pillanata iránt, megdöbbenéssel és elragadtatással?
Úgy kell követnünk önmagunkat, ahogyan egy szeretô szegezi a tekintetét elszántan a Kedvesére, teljesen ráirányítani a figyelmünket önmagunkra, és nem engedni, hogy elkószáljon. Muszáj belepillantani önmagunknak abba a részébe is, amelyik lusta és nem akar dolgozni, és fokozatosan elkülöníteni magunkat tôle, kidolgozni a kiutat a hatása alól.
Ha megértjük, hogyan kelti életre a nôt az imádata, akkor azt is megértjük, hogyan használjuk ezt az imádatot arra, hogy önmagunkra összpontosítsuk a figyelmünket és hasonló módon életre keltsük.
Az egyszerû figyelem szellemi, de az imádat Önmagunk funkciója. Az imádat sokkal hatékonyabb.
Nyilvánvalóan, amikor önmagunk imádásáról beszélünk, nem valami romantikus és ostoba dologra gondolunk. Be akarjuk borítani önmagunkat ugyanazzal az imádó hangulattal, amit természetszerûen éreznénk egy szeretô iránt a hagyományos értelemben véve. Bizonyos iskolákban néha bemutatókat tartanak a diákoknak, amelyeket önmagunk felébresztéséhez használt szél-és-víz technika analógjának szánnak – ami a lankadatlan figyelem kérlelhetetlen nyomás önmagunkra. Ezeknek a bemutatóknak némelyike arra a szerencsétlen sorsra jutott, hogy eltorzították és elidegenítették az eredeti jelentésüktôl és rendeltetésüktôl, és többé már nem látják el a valódi funkciójukat, ahogy ez gyakran megtörténik az oktatási eszközökkel, módszerekkel, és elképzelésekkel. Az egyik ilyen eszköz a Tibeti Buddhista iskolákban használt kisharang. A Dharma harangjának hívják, a tanítás harangjának. Külön meg kell jegyeznünk, hogy a Dharma harangjának hívják – a tanításénak – és nem a Sangha harangjának – a munkaközösségének- vagy a Buddha harangjának- a tanárénak, mivel ez a felébresztés módszerének és az átalakulásnak a bemutatása, élethû leírás valamirôl, amit egy meghatározott módszerrel kell véghezvinni. Ha a harang peremét megdörzsöljük, rezgés kezdôdik, és ha a harang már teljes hangmagasságban és rezonanciával rezeg, folytatnunk kell a búra peremének dörzsölését anélkül, hogy zavarnánk a rezgést, ha azt szeretnénk, hogy a rezgés megmaradjon. Ha hanyagok vagyunk, figyelmetlenek vagy bizonytalanok, megtörjük az áramlást és a csengés abbamarad.
Akkor újra kell kezdenünk.
Addig kell folytatnunk ezt a feladatot, amíg nem tudjuk elérni, hogy elkezdjen csengni a harang, és határtalan ideig csengjen. Ha elveszítjük a rezgést, az éneklô búrát lassan és óvatosan vissza kell vezetni egy határozott korláton túlra, egy rezgési küszöbön túlra, mielôtt újra egész hangot adna ki. Nem könnyû a búrát tényleg éneklésre bírni, ahogy egy nô felébresztéséhez, ehhez is türelem és ravaszság kell. Egy másik bemutató, amivel az iskolák önmagunk életre keltési folyamatát akarják megjeleníteni, a japán Shakuhachi. A Shakuhachi egy furulya típus. Készülhet bambuszból, rózsafából, juharfából, mahagóniból vagy akár mûanyagból. A mûanyag furulyán a legkönnyebb játszani, és a hangja tökéletesen megfelel a hagyományos zenének. Mindazonáltal, az igazi Shakuhachi az egy oktatási módszer és nehéz rajta játszani. A gyökér alapzatú bambusz Shakuhachi az igazi oktatási hangszer, mert csak a tökéletes, nem erôltetett légzés és a nemtörôdöm odafigyelés – amit tiszta jelenlétnek és az imádat lényegi felsôbb érzése által táplált lankadatlan figyelemnek hívunk – fog rezgô és kiforrott hangot létrehozni. A Shakuhachi megtanítja, hogyan kell tökéletesen venni a levegôt, hogyan kell a lelkünket is kiadva belefújni a furulyába, mintha az utolsó leheletünket adnánk a halálnak, a végsô szeretônek.
Ezeknek az eszközöknek mindegyike hûen tükrözi a felébresztett önmagunk rezgésének minôségét és magas szintjét. Mindegyik azt mutatja, hogy a felébresztett önmagunk állandó figyelmet és jelenlétet igényel, feltartóztathatatlan, de enyhe nyomással, amit az imádás kifinomult ereje táplál. Megtanuljuk az éneklô búrától és a Shakuhachitól, hogy Önmagunk meg fog halni – visszaalszik – abban a pillanatban, ahogy a figyelem, ami életre keltette, lankadni kezd vagy eltûnik, még ha csak egy pillanatra is. Ha tudatosan imádjuk önmagunkat, reflexszerûen fog reagálni az imádatunkra egy mély, felsôbb érzéssel. Ez a felsôbb érzés, amellyel Önmagunk válaszol az imádatunkra, segíti elô a saját fejlôdésünket.