Gyermek és halál

Mindannyiunknak elôbb-utóbb szembe kell nézni a megváltoztathatatlannal. A halált sokszor mi magunk sem értjük, nem tudjuk felfogni, feldolgozni. Még nehezebb feladat ez a gyermekek számára. Azt, hogy ôk hogyan élik meg a környezetükben történt halálesetet, nagyban függ a szülôk, családjuk, szeretteik kommunikációjától.


Sokan mondják, hogy amitôl félünk, azzal szembe kell néznünk, be kell engednünk az életünkbe, és elfogadni a létezését. Azonban ez rendkívül nehéz akkor, ha meghal valaki, akit szeretünk, aki fontos nekünk és pótolhatatlan.



A gyermek a szülôtôl tanulja meg, hogy hogyan viszonyuljon a világ dolgaihoz, a félelemhez, fájdalomhoz is. Minél hamarabb érdemes elmondani neki, ami történt, nem szabad kizárni az eseményekbôl, káros a titkolózás, mert nagy feszültséget kelt. ô pontosan érzi, hogy ami zajlik körülötte, az nincs rendjén, csak ezt még talán nem tudja megfogalmazni.



 



Tudnunk kell, hogy a lélek nem parancsszóra mûködik, más utakon lehet csak rávenni a változásra. Természetes az, ha fájdalmat érzünk. A gyermekünk is érzi a fájdalmat, segítsünk neki abban, hogy ezt ne állítsuk be rosszként, ne kelljen szégyenkeznie amiatt, ami helyénvaló. Az érzéseinket jogunk van megélni, és ha nem tesszük, ha elfojtjuk ôket, az komoly terhet ró a vállunkra, és a késôbbiekben is károkat okozhat a lelkünkben.



 



Ne tegyünk úgy, mintha minden rendben lenne, ne fordítsuk el az arcunkat, ha meglátja a gyermekünk a könnyeinket. Elmondhatjuk neki, hogy „a mami most szomorú.” Elmondhatjuk neki, hogy miért, és hagynunk kell, hogy ô is elmondja, mit érez. Ha lerajzolja, kijátssza magából a fájdalmát, az sokat segít. Ha felhozza a talán némelyeknek kínos témát, ne zárkózzunk el, legyünk partnerek abban, hogy válaszolunk a kérdéseire, hitünk és meggyôzôdésünk szerint segítsük ôt is átvészelni a nehéz idôszakot. Legyünk biztos pont a gyermekünk számára, akihez fordulhat, ne kezeljük tabuként a témát, mert a sebek ugyan látszólag begyógyulhatnak, késôbb azonban újult erôvel, nagyobb mértékben törhet fel a fájdalom, akár komoly testi tüneteket is okozva. 



 











 



Ugyanakkor veszélyes a gyermeket teljes mértékben bevonni a szülô fájdalmába, illetve ráerôltetni egy elhúzódó gyászt. Ha fél év, egy év után is minden este kötelezôen meg kell emlékezni az elhunytról, fenn kell tartani a helyét, elöl kell tartani a tárgyait, az teher lehet a gyermek számára, és nem segíti a fájdalom csitulását, sôt újra meg újra feltépi a sebeket, amelyeknek lassanként múlniuk kellene. A heg talán örökre ott marad, mégis segítenünk kell az idô nehéz munkáját, a gyógyulást.



 



Rendkívül fontos az, hogy a gyermekek sok esetben bûntudatot éreznek a családjukat érintô válás, kórházba kerülés illetve halál esetén, azt gondolják, hogy rosszul viselkedtek, és annak lett ez a következménye. Feltétlenül tisztázni kell vele, hogy nem felelôs a történtekért, nem miatta alakultak úgy a dolgok. Kiemelt fontosságú ilyenkor az érintés, ölelés, a megnyugtatás, hogy mi ott vagyunk a gyermeknek, nem hagyjuk el, hiszen ettôl jogosan félhet egy a környezetében történt haláleset után.



 



Polcz Alain bölcsen írt a halálról, például a „Meghalok én is?” címû könyv kifejezetten gyermekekkel kapcsolatban hozza fel a témát, érdemes elolvasni.