Ezek általában hirtelen, váratlanul törnek az emberre, nem számít rá, de megérinti valami, egy pillanatra megáll az élet és úgy marad, ô pedig töltôdik belôle, eláll a lélegzete a gyönyörûségtôl, a kellemes élménytôl, sôt levegôt sem vesz, nehogy elmúljon.
Naponta sok ezer ilyen pillanat ott van körülöttünk. Csak nézd meg a gyermekeket, ôk észre veszik ezeket, és bátran tanulj tôlük.
Gyakran érnek ilyen pillanatok, mikor rácsodálkozom dolgokra, színekre, fényekre - a napfelkeltére és a felhôkre mindig - és megélem ezeket, befogadom, amennyire csak tudom, benne maradok, amíg csak lehet. Lebegek, megszûnik a világ, minden, csak az érzés marad és én. A jelenben való tartózkodás tökéletes élménye.
Keresni is lehet, de az igazi, mikor magától jön azért, mert befogadó vagy a világra.
Ezek a pillanatok rengeteget segítenek, lelki békét, boldogságot, erôt adnak, mosolyt csalnak az arcodra.
Kívánom, hogy vedd észre, és engedd be ezeket, mert minden pillanatban ott a lehetôség erre.
Az elsô ilyen élményem amire tisztán emlékszem pár hónapos korom körül lehetett, menni még nem tudtam, de kapaszkodva, kicsit remegô lábakkal állni már igen.
Nagy lakásban éltünk, tágas szobákkal, terekkel, és sok sok fénnyel, színnel.
A gyerekszobámból rá lehetett látni a távolabbi konyha egy részére, és tisztán emlékszem, hogy láttam anyukámat, amint tesz-vesz, készít valamit. Álltam a járókában, kapaszkodtam erôsen a szélében, szopogattam a fát - biztos akkor már nôttek a fogaim.
És egy gyermek rácsodálkozásával abban a pillanatban elállt a lélegzetem.
A látvány gyönyörû volt. Megmaradt, belém vésôdött teljesen. Emlékszem a fényre, ahogy megvilágította, mint egy Angyalt, a nôies, csinos, csodaszép alakjára, az akkor divatos, kontyos hajára, a világos bolyhos pulóverére, ami mindig csiklandozta az orromat, a tej illatára, a konyhai zörgô hangokra, a járóka lakkozott ízére, barna színére, a rácsára, hogy hiába is szerettem volna, nem értek körbe az ujjaim, a szobám piros mintás szônyegére, ami a mai napig már saját otthonom melegéhez is hozzájárul.
Minden apró részlet elôttem van, minden érzékszervembôl, és mind mélyen megérint, mind a kedvencem.
Ez a kép sokszor elôjön valahonnét, egy nagyon régi pillanat volt, de a hatás ugyanaz, és ilyenkor a szívem kinyílik még jobban. Boldogság, hála, tiszta szeretet, melegség érzése tölt el, mind a gyerekkorom, a szüleim, mind a jelenlegi életem miatt.
Anyukámnak eddig nem mondtam ezt el, de meg fogom tenni hamarosan, hiszen mit ér egy ilyen életre szóló élmény, ha nem köszönhetjük és oszthatjuk meg azzal, aki hozzá segített bennünket...
Eljött végre az az idô, amikor én szerezhetek életre szóló, lélegzetelállító élményt... és már nem a serdülô-, a kamaszkori, vagy akár a kora felnôttkori mutatványaimmal.
A szülôk nem tudhatják, hogy mikor gyermekük rájuk csodálkozik nagy kerek szemekkel, melyik pillanat ragad meg benne annyira, hogy végig segíti majd az élete nehezebb helyzetein, amibôl táplálkozhat, erôt gyûjthet. Vajon mire emlékszik majd felnôtt korában? Biztos vagyok abban, hogy minden szülô arra törekszik, hogy a gyermekének maradandó boldog élményei legyenek, viszont lehet, hogy néha ezért semmi különöset nem kell tenni, csak szeretni.