Jó kisfiúként, vagy kislányként azt tanultuk meg, hogy apa, anya, nagymama, kisöcsi, a szomszéd, vagy a tanító néni szükségleteire figyeljünk, tulajdonképpen mindenkiére, és elnyomjuk a sajátunkat. Fel is vettük azt a szokást, hogy úgy hisszük, többé-kevésbé mindig és többé-kevésbé teljesen felelôsek vagyunk a másik jóllétéért.
Szokásunkká vált az az elképzelés is, hogy a másik az, aki többé-kevésbé teljesen felelôs a mi jóllétünkért. Eközben pedig az az alapérzésünk, hogy tartozunk a másiknak (a jóllétéért), és ô is tartozik nekünk (a magunk jóllétéért), miközben az igazság az, hogy mindenki önmagáért felelôs. gyakran várjuk el tehát, hogy a másik gondoskodjon a szükségleteinkrôl, találja ki, vagy automatikusan adja meg, ami nekünk megfelelô, holott sokszor magunk se vesszük a fáradságot, hogy pontosítsuk, mire van szükségünk, és kifejezzük azt kérés formájában, vagy fölvessük, hogy egyáltalán, a másiknak van-e kedve hozzá járulni. Általában ilyenkor csak úgy kimondjuk: "ezt meg ezt csináld", vagy "változz meg", vagy "legyél ilyen meg olyan".
Ha ô nem úgy reagál, ahogy szeretnénk, akkor jönnek a szemrehányások: hiszen mennyi mindet tettem érted, bezzeg te önzô vagy, nem veszel engem figyelembe, ha ilyen vagy, itt hagylak, stb., stb.
Szükségleteink attól a személytôl függetlenül léteznek, akivel éppen vagyunk. Ha megtanuljuk kifürkészni, megismerni, megfogalmazni a szükségleteinket, és elfogadni, hogy nemcsak egy másik személy adhatja meg, amit igénylünk, akkor mi magunk, a másik személy és a kapcsolataink is szabadabbá válnak. Jó módszer erre, hogy szükségleteinket kérdésben fogalmazzuk meg, illetve elôlegezzük meg, hogy a másik esetleg nem adja azt nekünk, amit szeretnénk, csupán azért, mert ô maga is éppen vágyik valamire, és éppenséggel egyébre, mint mi magunk.